Kölcsey Ferenc 180 éve azért hozta létre ezt a kortárs magyarokat bíráló költeményt, mert azon kívül, hogy mérhetetlen nemzeti kultúra építő munkája után "megtehette", az ő szándéka pont az egészséges felháborodás elérése volt. Az, hogy felébressze a tettvágyat az emberekben, hogy megcáfolják a költő róluk tett állításait, bizonyítsanak mindnyájuknak, önmaguknak igaz magyar lelkületükről.

A mai Magyarországon pedig ki legyen a nép jogos vádlója!? Ki legyen az, aki érdemeiből kifolyólag jogosan tartson görbe tükröt társadalmunk elé? Ilyen ember ma már nincs. Hisz egy ember sem él ebben az országban, akit egyöntetű tisztelet övezne. Még az olyanokból is vásári majmot csinállnak, akik valami érdemlegessel indulnak. A bulvár sajtó átka? Lehet. Mindenesetre akárki mondd ma akármit, még ha csak jó tanács is akarna az lenni, az első gondolatunk az: "Na, pont ez mondja!?"

Így hát forduljunk egy régi nagyhoz, ki az ő korára még csak megbotránkoztatásként, a mai magyar emberre pedig már -úgy látszik sajnos- megjósolt igazként írta a következő sorokat: 

Kölcsey Ferenc

Zrínyi Dala

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

Szobránc, 1830. július